Mártonfi Jósef, Erdéllyi Püspök, Révai Miklósnak minden jót!

Kolozsvár, 1800 szeptember 21.

Vettem Ráthóthi Musádat, és mindjárt egy gondolat jutott eszembe, mellyet ki akartam dólgozni, de ugy el száraztották a nagyobb gondok a régi vénákat eszemben,’s szivemben, hogy citis ex punice aqvam, mint töllem egy jó verset. A gondolat ez: Révai felett veszekedtek a Latiumi, és Pannoniai Musák, mely részé légyen. Hajba is kaptak,’s húllottak egy felöll az Adonisok, Pyrichiusok – más felöll az Anapestusok, Spondeusok – a ki tépett hajjakból. Apolló tsak ugy békéltethette egybe öket; hogy Révai ha beteg,’s szomoru, irjon Deákúl; ha pedig egésséges, és vidám, Magyarúl. Ugy is van, Barátom! mert látom ha szomoru vagy, mind de Ponto, ’s Tristio a versed: ha vig, akkor miénk vagy. Hogy nevem is peng lantodon, meg botsátok néked,’s barátságodnak. De én most oly komor kedvü vagyok, hogy tsak a Révaiak ébreszthetnek egy kis emberi életre. És tsudák! leg inkább haragszom Romára! Az a Szent Curia még le nem küldötte a bulláimat, tsak azért, hogy a  [?] Bécsböl nem másként hanem banco tzédulákban adják meg, jóllehet én itten kész ezüstben tettem le. Veszett vólna el minden pénz a Papok,’s Poéták dólgaiból! Mely apróság,’s tsekélység nélkül nem lehet az ember az a mi lehetne! Már nékem késö őszön, vagy télen kell útaznom Kalotsára, vagy Isten tudgya, hová! Tsináld ki, mitsoda [?] lehet ez a szó: teremtette ? ‘s irj nékem egy dirát. A jövendő sorsodról,’s hollétedről tudósitts engem, Barátom, mert gondom lészen reád: melyröl ez után bövebben tanátskozunk. A mit nékem akarsz küldeni munkáidból, mind örömest vészem, és kiadatom. Az egek tartsák meg Magyar lelkedet.

Kolosvárott. 21.szept.1800.