Viennam. 23 Dec. 1804.

Nem tudom, hogyan érzem magamat, valahanyszor Nagyságodnak írok. Mintha előttem látnám kegyességgel mosolygó tekíntetét, és szóllásra bátorító szelíd engdelmét: bizodalmam gerjed, ’s beszédnek eredek, hogy végét nem találhatom. Nem neheztel Nagyságod, hogy ezen levelemet is egészen bétöltöm. Ebben kellemetlen dolgokat már nem emlegetek. 

Nevem napját Nagyságod Kegyessége igen örvendetessé tette, rólam való megemlékezésével, és az öröm hírrel. Somogyi Praelatus Úr nevelte vigaságomat: hogy azon nap asztalánál engem első személynek tett, kedvemért vendégűl hítta jó barátimat, Makovitsot, Kelement, a szerzetes Atyafiak közűl Egervárit, és Szemest. vígan, buzgó szívvel emlegettük Nagyságodat, mint Jóknak Kegyes Pártfogójokat. Ittunk egészségéért legelöször is. Tsuklott azután az Új Fő Director. Végre én is hajtogattam fejemet a’ sok köszönettel. Áldott Lélek ez a’ Jó Úr. Engem valójában ő ápolgat egyedűl e’ Nagy Városban. Mindnyáján szeretik, bizonnyal azért: mert a’ Jó Papot a’ Jó Hazafival, a’ Királynak Hív Szolgájával, szentűl , és példásan egybe tudja kötni. Ma is vendége voltam. Vigasztalással néztem okos maga letartását. Jó Emberei, Nagy Férfiak arra ösztönözték: hogy Majlát halála után most már a’ Pápotzi Prépostságot kérné. Én titkon sohajtoztam: o vajha függőben volna még a’ Söptéri Prépostság! a’ mellyért előbb esedezett, hogy most a’ Pápotziért esedezhetnék. De bezzeg a’ Jó Lelket ki veheti reá, hogy ezt tegye? Nézze Nagyságod, hogyan aggódnak a’ jó szívű emberek egy Kegyes Jó Úrnak előmenetelén. Mind azt hiszi, hogy ő is boldogúl vele.